Kb. pont egy éve szörnyűséges evésrohamaim voltak. És persze csakis szénhidrátra. Vagyis jöhetett bármi, de akkor nyugodtam meg egy kicsit, ha szénhidrátot ettem. Jöttömben mentemben azon gondolkoztam, hogy hol találom a következő közértet, ahol hozzájuthatok egy kis kajához. Hazafelé a buszon azon törtem a fejem, hogy ha nem bírom ki hazáig, akkor melyik megállónál szálljak le, ahol lesz valami közért. És ez alól nem volt mentség az sem, ha otthonra nem vettünk semmi rágcsát, mert hát vannak este 10-kor nyitva lévő kisközértek, és végszükség esetén félre lehetett dobni a szalmonellától való félelmeimet: gyúrni egy csipetke tésztát, és felzabálni. Aztán persze jön a bűntudat, az önmarcangolás, és kezdődik félóránként elölről az egész.
Közben ezerrel készültem az augusztusi esküvőmre, és addigra mindenképpen szerettem volna leadni kb 10 kilót. Hát irány egy fogyiszalon: testtekercselés, infraszauna. Ezzel, és a folyamatos zabálással annyit sikerült elérnem, hogy nem híztam, mert úgy tűnik a kettő ütötte egymást. Szóval az esküvőmön nem én voltam, aki szerettem volna lenni: karcsú hercegkisasszony.
Mikor a fenti rohamok már mentálisan zavartak, segítséget kértem. Egyik barátnőm járt pszichoterápiára korábban, és könyörögtem, hogy kérjen időpontot a dokijához, vagy a doki ajánljon valaki mást, ha ő nem is érne rá. Végül nagy nehezen csak összehoztuk. Abban az állapotban voltam, hogy bárki segítsége jó lesz, csak valaki SEGÍTSEN!
A doktor egy nagyon kedves harmincas éveiben járó hölgy, aki először felmérte, hogy hányadán is állunk, tud-e ő segíteni egyáltalán a gondjaimon. Azóta folyamatosan járok hozzá, és sok mindenben világosabban látok. Leginkább egy önismereti tanfolyamnak nevezném így egy év után. Sokmindenre ráeszméltem, sok mindenen változtattam, de igen hosszú idő van még előttem. Nem is hinné az ember, hogy mennyi-mennyi gyerekkorból maradt frusztrációval vagyunk tele. Vagyis mondom inkább 1 szám 1 személyben: nagyon sok gyerekkori frusztráció van. Pedig teljesen hétköznapi családban nőttem fel. Dehát ugye a tanult szokásaink gyerekkorunkból jönnek. És akkor ugye van a két véglet: aki homlokegyenest máshogy csinálja ha felnő, és aki ugyanúgy.
Jah! Csakhogy van ám harmadik is!!! Hiszen az egy dolog, hogy máshogy, vagy úgyanúgy csinálnám a dolgokat, HOGYHA belép egy másik fél az életünkbe (párkapcsolat), és ő is hordoz egyfajta személyiséget, és rengeteg saját frusztrációt magában. És akkor borul az elmélet, borul minden, amit elhatároztunk, hogy nálunk nem úgy lesz.
Az egy éves terápia alatt mint említettem nagyon sok mindenben tisztábban látok. Megtanultam, hogy mások életét nem nekem kell megoldanom, nem vállalhatok túlzott felelősséget a szüleim, a testvérem, az ő kapcsolatuk felett. Az ő életüket nekik kell megoldani. Újra tudom kezelni, és megtanultam szétválsztani az "Ő" családjukat, az "Én" családomtól. Szóval mások életét már nem igazgatom, a saját életemet viszont még nem tudom. Furcsa állapot ez, mert egyébiránt egy elég határozott ember vagyok, határozottságot követelő munkát végzek, de a párkapcsolataimban eddig sem, és most sem tudok a sarkamra állni.
Hogy honnan is jött most ez a fenti gondolat? Hát onnan, hogy a keddi nap a terápia napja. És annyira megviselt a mostani kezelés... Egyhelyben toporogva érzem magam, nem tudom ledönteni a magam gerjesztette gátakat, holott a bennem lévő énem tökéletesen tudja, hogy mit is és hogy is kéne tennem. De amikor eljön a cselekvés ideje, akkor egyszerűen jön egy blokk, és nem tudok kitörni.
Pedig ha arról van szó, imádom a gondjaimat kibeszélni, mert megkönnyebbülök. Csak éppen az illetékes személlyel nem megy. Amúgy az utóbbi időben tettem egy megfigyelést: egyre kevesebb ember beszél a gondjairól. Nem panaszkodásról beszélek, hanem kiönteni a lelket, "ötletbörzét" tartani. De valahogy mindenki magában tartja, szégyenli talán... Korábban nyílt embereket figyelek, és azt látom, hogy élnek olyan életszituációkban, ami nem normális, tesznek olyan dolgokat, ami tuti, hogy senkinek nem jó, de egy szót nem szólnak, csak csinálják. Fülük-farkuk behúzva, és mennek előre. Magukat csapják be, vagy a környezetüket akarják? Mert hogy azokat a szituációkat nem lehet élvezni az biztos.... Miért nem beszélünk a problémáinkról mi emberek? Szégyelljük????
Azért nem, mert akinek (saját) problémája van az = gyenge ... Ezt sulykolják minden oldalról. Problémád van? Gyenge vagy, nem e világra való, irány a Taigetosz.
VálaszTörlésJó, kicsit talán sarkosítok.
De bármerre nézel, mit látsz? Mindenütt felszínesség. Gondod van? Vedd meg ezt, vedd meg azt, edd ezt, idd azt, fizess-fizess-fizess és lám, máris boldog, kiegyensúlyozott, felhőtlen, sovány, divatos, trendi, sikeres, ésatöbbi ésatöbbi lehetsz!
Aki a problémáiról beszél, általában kiközösítik. Mert az emberek nagy többsége fél attól, hogy mások problémái talán őt is bevonzzák. Hát inkább becsukják szemüket-fülüket.
A túlzott evés vagy éppenséggel a túlzott nem evés sok ember szerint a "jódolgában nincs mit csináljon" kategóriába tartozik. Pedig betegség, amit kezelni lehet és kezelni kell.
De ameddig ezer és ezer reklám sulykolja éjjel-nappal, hogy egyél-egyél-egyél! vagy éppenséggel, fogyj-fogyj-fogyj!, addig sokan el sem jutnak addig a pontig, hogy felismerjék - átestek a ló egyik vagy másik oldalára. S ha fel is ismerték, hidd el, rettentő sokan félnek segítséget kérni. Mert aki segítséget kér az gyenge, azt megszólják, azt kiközösítik.
Holott pont ahhoz kell hihetetlen erő, hogy fel- és elismerje valaki, gond van; s ahhoz, hogy ne csak fel/elismerje, de merjen cselekedni is ... ha kell, legyen elég bátor segítséget kérni.
Bízz magadban! Hidd el, hogy van elég kitartásod és vagy eléggé józan, hogy túllépj a gátakon, gátlásokon.