Bevallom, felpattantam reggel a mérlegre, gondoltam az 5 nap bicajozás csak-csak meglátszik már. Nos van és rossz hír is, bár a kettő ugyanaz: 69,9 kg vagyok. Vagyis lényegében nem fogytam, de nem is híztam. Remélem ez azért van, mert a zsír inkább izommá alakul. :) Tegnap sajnos azt is meg kellett állapítsam, hogy karizomra sem ártana edzenem, ugyanis helyesen lóg a bőr a felkaromon. Ez persze nem a fogyás eredménye, csak a totál edzetlenség műve. Úgyhogy tegnap bicajozás után párszor szisztematikusan megemeltem az ásványvizes üveget. 4 pozícióban 20-20 emelést csináltam. Persze az lenne a tuti, ha minden nap megcsinálnám. Hogy mennyire nem volt ilyesmire szükségem 10 éve!!!

Amúgy pont ma olvastam a Metro újságban, hogy mi magyarok a betegségeinkről szeretünk a legtöbbet beszélni. Furcsa nem? Nameg legalább 5 évvel túldatáljuk a várható életkorunkat. Ez is érdkes adat. A legjobb viszont az, hogy hiába beszélünk sokat a betegségről, még az éves szűrésekre sem megyünk el, nemhogy tennénk valamit az egészségünkért. De hát mit is mondhatnék erről, nem emlékszem, hogy bármikor is erre nevelt volna nemhogy a családom, de sem az iskola sem a világ. És mi már így is sokkal felvilágosultabbak vagyunk, mert szerintem anyám életében nem volt annyit edzőteremben, vagy sportolni, mint én az eddigi nagykorúságom alatt. Szóval haladunk... csak lassan.


A cikk teljes egésze így szól:

Tudják, miről beszélünk mi, magyarok a legszívesebben? Nem, nem a családról. Bár nem rossz tipp, nem is a politikáról. Még csak nem is a hét celebjéről. Rajta van ugyan a toplistán, de mégsem az első helyen, noha az időjárást és a munkahelyi problémákat megelőzi. Mi, magyarok az egészségi állapotunkról beszélünk a legszívesebben.

Ugye, sejtette ezt ön is, csak valahogy nem ugrott be hirtelen. Egyébként sűrűn elő szokott ez fordulni önnel? A háziorvos nem említette, hogy érdemes utánanézni ennek a kis átmeneti... feledékenységnek? Tudom, orvoshoz ritkán jut el az ember, pláne nem fecserészni, a statisztikák szerint az éves rendes ellenőrzésekre sem járunk, nyilván ezért is esik olyan jól a szomszédasszonnyal, haverokkal, fodrásszal mindezt kibeszélni. Meg az esti reklám-blokk, na, az is kiokosítja az embert az omega három zsírsavakról, a hasznos gombákról és a fogínysorvadásról. A szupermarketben amúgy is képtelenség kibogarászni a sok witaminy meg nutricne hodoty felirat között a cukortartalmat, a kalóriát, meg hogy tartalmaz-e adalékanyagot. Ezért szeretjük, ha megmondják a tévében, mit vásároljunk. Biztosan működik, hisz mi, magyarok a híres panaszkultúránk ellenére, nagyon derűlátóak vagyunk az életkilátásainkat illetően. Átlagosan plusz négy-öt évvel többre taksáljuk a várható élettartamunkat, mint a szomorú statisztikák. A pozitív gondolkodás erősíti az immunrendszert, így tán nem olyan nagy baj, hogy a lakosság hetvennégy százaléka egyáltalán nem sportol, és meglepő nézeteket vall az egészséges táplálkozásról. Ki győzi azt idővel meg pénzzel? De ne ítélkezzünk, mert éppen ez a magyarokat érintő legnagyobb rizikófaktor. A mentális egészség szempontjából jót tenne nekünk az együttérzés és a közösségi élmény, na de hát ha ez nem megy (ne legyünk maximalisták, mert növeli a magas vérnyomás kockázatát), beszéljük csak ki a nyavalyáinkat, és hallgassuk végig a másét. Főleg a másét. A lényeg, hogy miután elbúcsúzunk, kicsit erősebbnek érezzük magunkat. Hisz más panaszától izmosodni nálunk valódi tömegsport.


Amúgy szeretem Vass Virág és Frei írásait is. Virág mindig némi iróniával és szarkasztikusan szól, minden cikke megmosolyogtat. Frei pedig külföldön élve próbálja a magyarokat a külföldiekhez hasonlítani, úgyhogy jó kis tükröt tart elénk. Azért néha egy kis keserűség kinéz a soraiból.


Tegnap egy bevásárló központban láttam egy régi barátomat. Még mindig ugyanolyan jól nézett ki, jó formában volt, mint 6 éve. Régen nem láttam, pedig nem is lakunk egymástól messze. Érdekes érzések jöttek elő belőlem. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy ő még mindig milyen jól fest, én meg felszedtem a kilócskáimat, mondhatni "nem adok magamra". Talán ennek is volt köszönhető, hogy tegnap extra edzést csináltam, hiszen az egy órás gyaloglás után mondhattam volna azt is, hogy már nem kerekezek, hiszen mozogtam eleget. Újra jól akarok kinézni!!! Akarom, hogy ha összefutok régi ismerősökkel (nem csak exekkel) akkor látszódjék az elismerés a szemükben, és ne azt hasonlítgassák, hogy melyikünk hízott többet....


Ami a mai étkezésemet illeti azért csak nem bírtam megállni reggel, hogy ne péksütivel kezdjek. Hiába, azért még magam vagyok!!:)
Ebédre a maradék lecsót ettem graham zsömlével, desszert: két kocka csoki, aztán délután elszabadult a pokol. Felbontottam egy zacsi puffasztott kölest, és addig ettem, míg el nem fogyott. :( Majd szétpukkantam, de nem bírtam abbahagyni.
Mostanság annyira fáradt vagyok délutánonként, hogy amikor hazaértem kb. 7-kor, le is feküdtem aludni egy órát. Aztán felhívott a bátyám, így kipattant a szemem, és végül TV-t néztem. Hazaérkezésem óta küzdöttem, hogy biciklizni kéne, de nem vitt rá a sors. Ittam egy joghurt italt, bűvöltem a bicajt. Aztán elkezdődött a Fábry, és gondoltam, ha már úgyis nézem, akkor legalább hasznos legyen az idő, úgyhogy fél 9-kor csak biciklire pattantam, és egy órát tekertem. Ettem még egy pöttyös túródesszertet, az újat! Nagyon finom, nagyon-nagyon.

Szóval leszámítva, hogy egész nap folyamat ettem, egész jól záródott a nap, és így utólag örülök, hogy rávettem magam a tekerésre.